Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tavaszt várva

2010.05.07

                                                           TAVASZT  VÁRVA…    

    Most 2004. január 25-e, vasárnap van, írnom kell valamit, mert belepusztulok a téli reménytelenségbe. Ezt senkinek sem fogom elküldeni, ki sem nyomtatom, csak ha meghalok, akkor fogja valaki véletlenül felfedezni a számítógépemben… Kínomban sétáltam egyet az Orczy-kertben, teljesen a padlón vagyok, semmihez nincs kedvem, csak szenvedek magamban, és várom vissza a feleségem…
Még mindig nem tértem magamhoz, másfél év után is sírok reggelenként a metróban, és esténként otthon, nem tudom felfogni, hogyan maradhattam nyugdíjas koromra egyedül… De most Juditról írok, mert nagyon szeretem, talán örökké imádni fogom…
Szóval úgy kezdődött a harmadik felvonás, (mert kettő már volt korábban: januárban és májusban), hogy a London szépségeiről 10 évvel ezelőtt írt kétoldalas „novellámat” október végén elküldtem neki azzal: el kéne menni Londonba. Felhívott, és örömmel mondta el, hogy éppen most szervez egy tavaszi angliai utat a diákjaival, amelyre engem is meghív. Elájultam a gyönyörűségtől, természetesen azonnal igent mondtam, útlevelet csináltattam (pedig korábban elhatároztam, hogy sohasem utazom már külföldre egyedül), repdestem a boldogságtól, visszajött az életkedvem. Régi londoni fotóimból két kinagyított plakátot is készítettem az iskolájába, amelyet a World Press fotókiállítás közös megtekintése után a Belga Sörözőben tartott vacsorán adtam át neki. Hatalmas puszival megköszönve mutatta meg a hétnapos út programját, örültünk az utazásnak, örültünk a kellemes estének, örültünk egymásnak. Éjjeli SMS-emre: „Jó volt Veled”, azt válaszolta, hogy „Nekem is”, amitől egész éjszaka nem tudtam aludni, kamasz fiú módjára ismét szerelmes lettem belé.
Alig vártam, hogy két nap múlva újra láthassam Jákó Balázs festőművész kiállításának megnyitóján, amelyre meghívott. Filmet vettem, hogy lefotózhassam gyönyörű arcát és királynői termetét, pedig azt is megfogadtam, hogy többet nem veszek fényképezőgépet a kezembe. Nagy lelkesedéssel készítettem a fotókat, az egyik képem Balázsról megjelent a Hegyvidék című újságban is, Judit ragyogóan sugárzó arcképét most is a pénztárcámban őrzöm. Csak ketten maradtunk a kiállítás végére, amolyan háziasszony módra rendet raktunk, egymásba karolva kísértem haza a kietlen hegyvidéki utcákon, úgy éreztem, hogy boldog vagyok. Annak, hogy a Kakukkfészek-színházjegyet nem fogadta el fogorvosi kezelésekre hivatkozva, nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, de egy kicsit szomorú voltam.
Így is izgatottan vártam a keddet, amikor a városmajori John Bull kocsmában volt randevúnk. Előtte a Lakáskultúra szerkesztőségében eldicsekedtem, hogy milyen szerelmes vagyok. Senki sem ismert rám, látszott, hogy ragyogok a boldogságtól, a fényképét is megmutattam mindenkinek, lássák, milyen gyönyörű fiatal nő a szerelmem. Márton-nap lévén kacsa-finomságokat vacsoráztunk, az sem számított különösképpen, hogy a kiállítás fotói nem túl jól sikerültek. Az viszont már kissé felidegesített, hogy az Operaház fantomjára 13.200 forintért vett két jegyemmel végül is hoppon maradtam. A  márciusra szóló  jegyeket ugyanis természetesen Juditnak és magamnak szántam, de Ica feltette a kérdést, hogy Faltum Anikónak (aki nemrég költözött haza Németországból) miért nem vettem… Való igaz, egy korábbi közös kirándulásunkon és Anikó 60. születésnapi buliján megfogadtuk, hogy négyesben megyünk mindenhová (Ica már látta a darabot), így az én jegyemet - fair play módon - Anikónak ajándékoztam Karácsonyra… Így fulladtak kudarcba a színházjegy akcióim, pedig én kétszer is el szerettem volna menni Judittal színházba…
Erre nem is kellett sokáig várni, mert Judit néhány nap múlva reggel hétkor(!) SMS-ezett ílymódon: „Holnap este színház, tudsz jönni?” Aznap éppen egy fontos tárgyalásra kellett volna utaznom a BorsodChembe, de kikönyörögtem főnökeimtől, hogy ne nekem kelljen mennem, amit Judit hatalmas puszival díjazott a színház előcsarnokában. Néhány méterrel előrébb egyik kedves közös utastársunkat (Csillát) fedeztünk fel a széksorokban, nagyon szerettem volna a szünetben találkozni vele, hogy lássa, mi „együtt járunk”. Erre sajnos nem került sor sem a szünetben, sem az előadás végén.
Amíg én otthon Judit kinagyított, hálószobám falára akasztott gyönyörű arcképét csókolgattam, ő kitalálta, hogy Ica tanítson meg minket bridzsezni, négyesben Anikóval. Erre először Judit névnapi meghívásakor, Mikulás napján került sor, amelyen 9 szál sárga rózsával köszöntöttem. Egy saját-fényképes üdvözlő lapot és egy levelet is írtam neki Happy name-day címmel felelevenített angol tanulmányaimról, a következő utóirattal: „I do adore you!” Nagyon jó volt ez az egy hónap, állandóan csak Juditra gondoltam, Incit és az általa okozott tragédiámat szinte elfelejtettem, örültem, hogy végre van egy társam, akivel beszélgethetek, akit szerethetek, akivel közös programjaink vannak, van valaki, akivel valahová elmehetek, hét kilót lefogytam, angolt tanultam, élveztem az életet.
Közben Balázs kiállításán 10 fotót készítettem a festményeiről, hogy Judit kérésére ingyenreklámot csináljunk szegénynek, aki a szamaraival és kecskéivel magányos remeteként él egy elhagyatott tanyán… Némileg vonakodva fogadtam a felkérést, mert az efféle karitatív tevékenység kissé idegen számomra, de mit meg nem tesz az ember a szerelméért.
A dolog akkor kezdett gyanús lenni, amikor napok óta nem válaszolt az SMS-eimre, nem jött el Zsolt kiállítására (így „bosszúból” Anikót hívtam meg), az ebéddel egybekötött Monet-tárlat meghívást is visszautasította, kirándulás-invitálásomra sem reagált és ő sem hívott sehová. Amikor felhívtam, és ezekről finoman érdeklődtem, csak ennyit mondott: „Biztosan megvan az okom rá.” Nagyon elkeseredtem, de nem annyira, hogy ne küldjem el anyukájának,  lányának és neki a régóta kitervelt, megvásárolt, és nagy gonddal becsomagolt karácsonyi ajándékokat. A Márai-könyvbe egy saját gyártmányú fotós üdvözletemet, és egy gyönyörű szerelmes levelet tettem, amelyben kinagyított fénykép-arcát csodáltam két sűrűn teleírt oldalon keresztül… Ezt még ma is minden nap elolvasom, legszebb írásomnak tartom.
Sejtettem, hogy ebből baj lesz, de nem tudtam megállni, hogy ne áruljam el neki őszintén az érzelmeimet, azt, hogy szeretem. Aztán jött a karácsonyi SMS: „Köszönjük az ajándékokat!”, ami kissé fellelkesített, és ismét meghívtam másnapra a Monet-kiállításra. Végül megkaptam a kegyelemdöfést, szintén SMS-en: „Holnap nem jó, ha a barátom akarsz maradni, többet ne küldj ilyen levelet! Judit”
Összetörve jöttem rá, amit egy kicsit mindig is sejtettem, hogy félreértettem különleges közvetlenségét, én a sok közül csak egy barát vagyok számára. Naiv módon egy év óta azt hittem, talán több is lehetek. Az rendben van, hogy  nem kellek neki, csak azt nem értem, akkor miért bolondított egy hónapig, ha egyáltalán bolondításnak számít sajátos közvetlensége. Ilyen körülmények között  kissé félve készültem az Icánál tartandó év végi bridzs-partira, amit Judit aznap délelőtt mondott le, arra hivatkozva, hogy este a sötét lépcsőházban kibicsaklott a bokája… Ekkor vettem le fényképét hálószobám faláról…
Így aztán Anikóval mentem a Monet-kiállításra, aki bizonytalanul ugyan, de elfogadta a meghívásomat, utána jót ebédeltünk a városligeti Bagolyvár étteremben. Még egy utolsó fellelkesülésemben (miután megírta SMS-en, hogy nagyon jól érezte magát), meghívtam Anikót egy hétvégi havas erdei kirándulásra, amelyre a következő választ kaptam: „Szívesen mennék kirándulni, de kérdezd meg az Icát is, hogy jönne-e.”
Ez volt az a pont,  amikor végérvényesen elhatároztam, hogy nőt soha többé nem hívok fel telefonon, SMS-t sem küldök senkinek. Azóta nem létezik számomra ez a három „csaj”, pedig tudom, hogy nem haragudhatok rájuk. Ha jól meggondolom, tulajdonképpen még örülnöm is kellene, mert toronymagasan a legcsinosabb nők, akikkel a tíz év óta tartó tengerparti utazásaink alatt barátságba keveredtem. Az az igazság, hogy fel  kellene hívnom őket, mert ha jól számolom, bridzs-meghívásban most éppen én lennék a soros…
Utóirat: Elegáns, zöld filcterítőt vettem a kártyaasztalra, eredeti bécsi Piatnik kártyát vásároltam, és a hétvégén egy jót bridzseztünk nálam a három barátnőmmel. A sorsolás úgy hozta, hogy Judit volt a partnerem, így szemben ült velem.
Gyönyörű arcát négy órán keresztül bámultam…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.