Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Naplótöredék 3.

2010.11.30

2010. október 15., péntek:

Borzalmas éjszakám volt, ½ 2-ig aludtam, utána csak idegesen forgolódtam és fel-alá mászkáltam a nappaliban. Kettőkor bevettem egy nyugtató gyógynövény tablettát, nem használt semmit, háromkor bevettem még egyet, amitől ötig aludtam valahogy, aztán fél hétig még szenvedtem. Nagyon nagy akaraterőre volt szükségem, hogy fel tudjak kelni, meg tudjak borotválkozni, fel tudjak öltözködni. Csak félgőzzel tornásztam, hogy ne fáradjak el a százszor megcsinált nagy feladat teljesítéséig: elmenni kezelésre, virágot venni, és onnan a Zsókához. …. öt perc múlva már a kapujában álltam. És ekkor megkezdődött az ötpercnyi csoda, amikor a két dudaszóra megjelent az ajtóban.

Ott állt az én gyönyörű Zsókám, akihez hat és fél éve járok hétvégenként, de most ennek az öt percnek is örülök, örülök, hogy négy nap után újra láthatom, örülök, mint az utazó, ki visszatér egykori kedves emlékű nyaralásai helyszínére, örülök, hogy adhattam neki virágot, örülök, hogy ő is örül a rózsáknak, örülök, hogy meghívott vasárnapra és megint nála lehetek másfél napig, mert nagyon szeretek itt lenni, pedig nagyon húz vissza ez a szörnyű depresszió. Nagyon jó volt öt percig is itt lenni, mert láthattam az utcai árokpart zöld gyepét, amelyről a múlt hétvégén gereblyéztem össze a lehullott faleveleket, mert láthattam az árkot, amelyet régebben annyiszor kigazoztam, mert láthattam a kocsibeállóban parkoló fekete „Pözsókát”, amelynek lemosásában annyiszor segédkeztem, a szép garázsajtót, amelyet annyiszor kinyitottam és becsuktam, az íves falfülke virágait, melyeket sokszor meglocsoltam, a kerítést amelyet hetekig csiszoltam és újrafestettem, a rá felfutó szertelen loncot, amelyet megpróbáltam kordában tartani, a „Téglás” feliratú réztáblát, melyet én ajándékoztam Zsókának, a megmentett gránátalma-bokrot, a japán-birs most érő sárgászöld almáit, a viharban kidőlt boróka-tuja túlélő maradványait, az égig növő aranyeső megnyírt bokor-gömbjét, a mögötte lévő ablakot, amely most az én hajlékomat világítja, a hálószoba üvegajtaját, amely mögött öt évig a franciaágy vendége voltam, a nappali-szoba nagy üvegfalát, melynek függönyét annyiszor elhúztam, a konnektort, amelybe oly sokszor bedugtuk a fűnyírógép zsinórját, a hibiszkusz most kinyílt hatalmas narancssárga virágait, kedvencemet, a lila bougenvillea-bokrot, amely a tengerpartokra emlékeztet, a muskátlis ládákat, melyeket régebben annyiszor idecipeltem, az általam szilikonnal kezelt, korhadó „lábú” fa pergolát, melyre karácsonykor a színes égő-füzéreket szoktam akasztani, a rá felfutó piros és rózsaszín virágú rózsabokrokat, a napsütötte októberi teraszt, amelyen az elmúlt hétvégén háromszor ebédeltünk, az üvegasztalt, amelyet én szoktam szétszedni és összecsavarozni, és a bejárati ajtóhoz vezető, sokszor felsepert kőburkolatot. És a nyitott ajtóban ott állt az én Zsókám, és örökké ott fog állni…

Aztán Zsóka kijött az utcára, megsimogatta Dóri nagy hasát, Dóri megfordult a kocsival, és ráhajtott a Vecsey utcára. A nagy fűben még láttam a kitaposott kacskaringós utat, ahol hétvégenként átjöttem a mezőn…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.