Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szülőházam

2010.11.28

SZÜLŐHÁZAM

 

Budapest, III. kerület, Vihar utca 38. 25 évig írtam le lakóhelyemül ezt a címet, itt születtem 1945. május 7-én. Ennek a kis családi háznak a hálószobájában, két nappal a háború befejezése előtt. Ketten láttuk meg a napvilágot egyszerre, teljesen váratlanul, én siettem előre, kishúgom 20 percet késett, így neki csak egy párna jutott hálóhelyül pólya helyett…A tisztességes Frigyes és Éva neveink mellé az Öcsi és Csöpi becenevet kaptuk. Édesanyám fél éve egyedül maradt, édesapámat akkor hajtották föl a pincéből az oroszok 1500 km-rel keletebbre, így csak három éves korunkban ismert meg minket…

A házat nagyapám építtette 1931-ben, (Wührl építőmester), a gazdasági válság idején szerény körülmények között éltek, ezért sikeredett a ház is szerényre, kissé ügyetlenre, a fürdőszobát is ki kellett spórolni belőle. A ház ma is áll – holnapután megyünk a kertjébe szalonnát sütni unokaöcsémékhez, ugyanis most ők laknak benne - egyike azon öt családi háznak, amit a 60-as 70-es évek esztelen bontásai közepette csodával határos módon meghagytak, és panelházakkal körbeépítettek. (Ha nem így van, nagyapám nem élt volna benne 99 éves koráig…)

De hol találjuk, és milyen is ez a kedves kis házikó? Eléggé eldugott helyre építették, Óbudán, a Vihar utca végének egy Y alakú leágazása mentén – korábban ezért Vihar-köz-nek is nevezték – a volt Leipziger gyár betonkerítése és a focigrundként használatos „rét” által közrefogva. 1970-ben, amikor négy hónapig katonaidőmet töltöttem Szolnokon, Óbuda összes régi kis családi házát letarolták, csak 5, azaz öt maradt meg belőlük. A Litschaueréké, a Stohbergeréké (ez volt a nagyapámé), a Schreineréké, a Farkaséké és a Balogéké. (Micsoda szép sváb nevek!) Az öt ház előtt húzódott végig a füves „rét”, a környék gyerekeinek focizó- és játszóhelye, amelynek helyére a hatvanas években bölcsödét építettek, ezt később orvosi rendelővé alakították.

Családi ház lévén az épülethez kert is tartozik, a telek területe – ha jól emlékszem - 13x33 m, amelyből a ház 80 négyzetmétert foglal el padlásfeljáróval és pincelejáróval együtt. Mai szemmel nézve sok hibája van az épületnek, ilyen az, hogy a szomszéd ház északi tűzfalához épült, így nincs déli homlokzata, aztán az, hogy az előszobából nem lehetett a konyhába bemenni, végül a már említett fürdőszoba hiánya, így évtizedeken át az udvaron felépített 1x1m-es, vödörrel leönthető WC-t kellett használni. De kit érdekelt ez gyermekkorunkban, amikor izgatottan vártuk a Jézuskát a vaskályha duruzsoló tüze mellett, nagypapánktól tanult sváb nótát énekeltünk a Mikulásnak, bújócskáztunk a kertben, fociztunk a réten, és pingpongoztunk a szomszéd ház udvarán.

Hogy precízek legyünk, az épület hat helyiségből állt: előszoba, két szoba, konyha, kamra és az eredetileg fürdőszobának tervezett „kisszoba”. Egy részét alápincézték, ez korábban tüzelőtárolóként szolgált, és a beépített, kéménybe kötött üst segítségével a disznóölések fő színterévé, esetenként mosókonyhává változott, később a távfűtés hőközpontja lett. Az épület teljes alapterülete fölött manzárd-tetős üres padlástér épült, egy részét „galambpadlás” céljából leválasztották, másik fele a kimosott ruha és a csöves kukorica szárítására szolgált, majd lomtárként funkcionált.

Később, persze, történtek korszerűsítések, így lett a kamrából fürdőszoba, ajtót vágtunk az előszoba és a konyha közé, előtetőt építettünk a padlás-, pince- és konyhaajtó fölé, felújítottuk a düledezőfélben lévő kéményt, elbontottuk az udvari WC-t, szalonnasütő helyet alakítottunk ki, 2x3 m-es fürdőmedencét és homokozót építettünk a gyerekeknek a kertben, és nem utolsósorban távfűtést vezettettünk be a pincében kialakított hőközponttal.

De most már elég az építészetből – szakmai ártalom - lássuk a családot, kik is laktak, éltek, az én szeretett otthonomban. Az első négy lakója biztos pont: nagypapám, nagymamám, anyukám, aki akkor nyolc éves lehetett, és testvérbátyja, Jóska, talán három évvel idősebb nála. Aztán 44-ben, gondolom az esküvő után, - ezekről otthon sosem beszéltünk – édesapámmal növekedett a létszám. Nem sokáig örülhetett csinos kis feleségének, mert egy kicsit távolabbra sodorta az esztelen történelem, de közben két kis ikerfiókával gazdagodott a fészekalja. Mint már említettem, három év múlva kerekedett egésszé a család, édesapám elég jól megúszta a kisgyerekkori nevelési gondokat…

Jóska az ötvenes évek elején hagyta el a házat, miután Szari Lali és Kakindusz Pali különös kalandjaival csiszolta gyerekkorunk irodalmi műveltségét. Egy Rózsa néni nevű, igen csinos, de valami miatt kissé sántító hölgyet vett el feleségül, akit, ha hízelegni akart neki, „Mucsuka” becenéven szólított.

A ház nagy tragédiája volt nagymamám ágyhoz kötött hosszantartó betegsége, édesanyám öt évig ápolta akkori nevén „szélütéssel”, ma divatosan stroke-nak nevezhetnénk. Róla keveset tudok, édesanyám szerint „jó asszony” volt, néhány emlékfoszlányom maradt meg róla: esküvői ajándékkosárban tárolt fával fűtötte a konyhai „sparherd”-ot, amelyből mindig kikergette az ott melegedő, vörös színű, Zsiguli névre hallgató cicánkat, a konyhaasztal négy oldalán lelógóra nyújtotta a leheletvékony rétestésztát, egyszer egy régi zsírtároló porcelán edénybe ültetett kis karácsonyfával lepett meg minket, gyerekeket. Máig féltve őrzött emlék Tőle, egy gyönyörű, patinás, kék színű üvegkehely, amelyen egy fehér üvegfestékkel díszített, galambokat röptető kislány képe látható.

Nagypapámról már többet írhatok, nem csoda, hiszen 99 éves koráig élt, igaz, én csak nyugdíjasként ismertem, ha jól tudom, 44 évig volt nyugállományban… Régi óbudai sváb „braunhaxler” (barnalábú) családból származik, a Strohberger nevet később Szebenyire magyarosították. A braunhaxlerek szőlőművesek voltak, de a sok kukoricakapálással Ő is kiérdemelheti ezt a titulust. Fiatal korában hivatásos katona volt, az első világháborúban a Garda-tó környékén harcolt (magam is jártam erre), félve és halkan, de büszkén emlegette, hogy maga Horthy Miklós tűzte a mellére a vitézi kitüntetést. Ma már dicsekedni kellene vele…További katonai múltját nem ismerem, és most már senki sincs, akitől ezt megkérdezhetném… Mindig szorgalmas, dolgos ember volt. Nem ismerte az unalmat, a szabadidőt, a pihenést, a nyaralást, ha egy kicsit ráért, fogta a kapáját, kapcát tekert a bokája köré, kenyeret, szalonnát, hagymát csomagolt a táskájába, és ment ki a kukoricásba. Ott érezte jól magát a végtelen kukorica-sorok között, a kék ég alatt, a hajladozva zöldülő levelek ölelésében. Kapálni pedig kellett, mert várták a jószágok az eleséget, az október elejei kukoricatörést, a hazaszállítást, a fosztást (fosztás: a frissen letört kukoricacsövekről a levélburok eltávolítása), a padlásra felhordott sárga csövek száradását, amíg horzsolható állapotba nem került (horzsolás: a kiszáradt csövekről a kukoricaszemek leválasztása). Magam is részt vettem jó néhány kukoricatörésen, hangulata talán a szüretéhez hasonlítható. Egy harmatos októberi hajnalban kikocsikáztunk Gráf bácsi lovasfogatával az Arany hegy déli lejtőjére, és a sorok kijelölése után kezdetét vette a csövek kosárba szedése, majd a lovaskocsiba töltése. Még ma is ott érzem magam a napfény-szűrte zizegő levelek és a bólogató kukorica-címerek között bujkálva az Arany hegy csendes, őszi hangulatában… Hazafelé már a megpúpozott szekér tetején ücsörögve utaztam, a kukorica behordása után az udvarban kezdetét vette a csövek fosztása. A frissebb, puhább levelek a szomszéd Málcsi-néni kecskéinek váltak különleges csemegéjévé, a szárazabbakba – több méter magasra felhalmozva – önfeledten ugráltunk az udvar közepén álló hatalmas fehércseresznye-fa alacsonyabb ágairól.

Nagypapámhoz kapcsolódó másik nagy gyerekkori élményem a disznóölés. A sok kukorica ugyanis az udvar hátsó felét elfoglaló disznóólak és baromfiólak lakóinak élelmezését szolgálta. Általában három hízó – kettő eladásra, egy saját vágásra – röfögött a „kifutóban”, és 10-20 csirke, tyúk, kakas, liba, kacsa kotkodált, kukorékolt, gágogott, hápogott a baromfiudvarban. Az ólak kimeszelése – minden nyáron 30 fokos melegben – természetesen az én feladatomat képezte. (Erre nem emlékezem olyan nagy lelkesedéssel, mint a kukoricatörés és a disznóölés varázslatos hangulatára…)

Tehát a disznóölés. Hideg, havas derengő decemberi hajnal, a leszúrt disznó visítására ébredve szorosabban a fülemre nyomom a dunyhát, hogy ne halljam haláltusáját. Kisgyermek koromban így kezdődtek a disznóölések egyébként várva-várt napjai, később közelebb merészkedtem az udvarhoz, de a sáros-véres-leforrázott szőrszagú tevékenység közvetlen közelébe sohase kívánkoztam. (Kivéve a pálinka kóstolást…) Számomra akkor kezdtek érdekessé válni a dolgok, amikor a két mázsás mangalica már kettévágva lógott a „rénfán”, és egyre kisebb darabjai levándoroltak a pincében fortyogó üstbe és a „trancsírozó”asztalra. (A „rénfa” fa fogasos kereszttartója most már emlékként díszíti az előszobámat.) Aztán sorban jöttek fölfelé a különféle húsok, a karajok, az oldalasok, a lapockák, a csülkök, a sonkák, a tenyérnyi vastag zsírszalonnák (amelyeket apró kockákra vágva teknőben halmoztunk fel a konyhában a másnapi töpörtyű-sütéshez), később a májas hurkák, a véres hurkák, disznósajtok, kolbászok. Kedves hagyomány volt, hogy a pincében sürgölődőknek tippelni lehetett, hány pár kolbász készíthető a hatalmas lábosban megkevert töltelékből. A számok (72, 80, 86…nagyságúak) most is ott láthatók a pince megkopott vakolatú falán…

De ezzel még nem ért véget a disznóölés, másnap reggel Újlakról fáradt hozzánk Greiner nagymamám, hagyományosan az ő reszortja volt még idős korában is a töpörtyű sütés-olvasztás, a pincében már előző nap is jó szolgálatot tett üstben. Hogy miért is volt nagy élmény a disznóölés? A hangulatán kívül azért, mert a frissen reszelt tormával tálalt és a nagyapám által füstölt, még forró főtt kolbásznál (amiből, ha beleszúrod a villád, sercenve fröcsköl ki a piros színű paprikás zsír), és a fortyogó zsírból kiemelt, krumplinyomón gyöngéden átpréselt, még langyosan gőzölgő töpörtyűnél nincs fenségesebb étek a világon…

Itt kell megemlékezni a füstölésről, nagyapámnak - már akkor is – különleges tevékenységéről, mert minket gyerekeket is érzékenyen érintett. A „füstölő” egy kb. 1x2 méteres, hézagos falú, kátránypapírral fedett fabódé volt a baromfiudvarban, amelyben folyamatosan izzó - óránként táplált - keményfa fűrészpor füstje felett érlelődtek a húsok, sonkák, kolbászok. Ha nem volt otthon nagyapám, nekünk kellett a tüzet ébren tartani, óránként egy lapát fűrészpor rárakásával. Ha ezt elfelejtettük, ami gyakran megesett, harsogott az egyébként csendes környék a „krucifix”-ektől és „hergott szakramentum”-októl.

Kell még szólni szenvedélyes hobbijáról, az ultizásról. Hétvégenként mindig, de sokszor hétköznap esténként is zengett a „durchmars” és a „rekontra” a konyhában, édesapám és a szomszéd Gyuri bácsi társaságában. Hogy szerencséje legyen, sokszor kért minket gyerekeket, hogy fogjuk meg a padláslépcsőt… Csendesen halt meg otthonában 1988. december 23-án, 99 éves korában. Zsebórája itt fekszik előttem az íróasztalon, most látom csak, hogy „Molnija” márkájú. Nem baj, az a fontos, hogy a nagypapámé volt…

Csöpi húgomról csak röviden szólnék, hiszen a máshol leírt történéseknek Ő is aktív szereplője. Együtt jártunk az Árpád gimnáziumba, majd tanítóképzőt végzett. Először Sóskúton tanított, később a VI. ker. Lovag utcai általános iskolában volt igazgató-helyettes 2007-ben történő nyugdíjbavonulásáig. Osztálytársam, Tóth Attila vette feleségül, mai nevén Dr. Csemez Attila, kertészmérnök, egyetemi tanár, a Corvinus Egyetem rektorhelyettese. Az óbudai házban közel tíz évig laktak, majd felköltöztek a Remete-hegyi, frissen elkészült családi házukba. Tulajdonképpen jó testvérek voltunk, csak egy kisebb összezörrenésre emlékszem, amikoris hozzá akartam vágni a papucsom, de Ő lehúzta fejét, és a lábbeli a konyhaablakot kitörve landolt az udvaron… Nem sokáig élvezhette nyugdíjas idejét, fiatalon, 62 éves korában vitte el a gyógyíthatatlan betegség 2007. december 6.-ának hajnalán.

Édesapámról már esett szó a hadifogságban eltöltött három évével kapcsolatban, most egy kicsit menjünk vissza az időben mintegy fél esztendővel. Ekkor volt ugyanis az esküvőjük (ha jól emlékszem 1944. június 23-án), gyönyörű, felnagyított, bekeretezett esküvői képük (Hável fotó) itt lóg szobám falán mintegy két méterre tőlem, odamegyek, megnézem, és visszaszállnak gondolataim 66 év távlatába… Akkor jött a Vihar utcába, otthagyva az újlaki hegyoldalban megbúvó szerény kis „parasztházat” (Kecske utca 14.), benne Ómamát, Ópapát, Anci és Gyuszi testvéreit. A borzalmas három évet a Nagy Szovjetunió Kurszk nevű városának kőbányájában töltötte, szerencsére a Vöröskereszt jóvoltából volt lehetőség levelezésre. Azt a kötegnyi megkopott és megsárgult levelet én is olvastam, benne a családjától elszakított apa és férj, valamint a férjétől megfosztott feleség és anya szívettépő vallomásaival… 48-ban történő hazatérése után nem volt könnyű álláshoz jutnia, a Magyar Állami Kőszénbányák (MÁK) tatabányai részlegénél irodai munkában tudott elhelyezkedni, hétvégenként vonatozva családjához. (A Bányász Induló szép dallamait talán még most is el tudnám énekelni…) Nemsokára Pestre került az Országos Földtani Főigazgatóság, későbbi nevén Központi Földtani Hivatal intézményéhez, ahol főkönyvelő-helyettes beosztásig vitte. Nagypapám történetéhez kapcsolódva elmondhatom, hogy természetesen Ő is aktív szereplője volt a kukoricatöréseknek, a disznóöléseknek és az esténkénti kártyacsatáknak.

Gyermekkorunk nagy élménye volt „a nyaralás”. 1957-től 75-ig édesapám vállalati üdülőjében, a Siófokhoz tartozó Balatonújhelyen töltöttünk el két hetet, legtöbbször augusztus első két hetében. Közel húsz éven át mindig ugyanott nyaralni mégsem volt unalmas, mert ott szerettem meg a Balatont, az üdülő családias hangulatát, a mindig velünk nyaraló humoros Pityus bácsi és a komorabb főnök, Jenő bácsi családját, de elsősorban csinos lányát… (Azóta, ha a déli parton naplementekor megjelenő „aranyhíd” csillogó hullámain szertelenül ugráló fényszikrákat látom, mindig édesapámra gondolok.) Innen, a balatoni üdülőből került udvarunkba az a leselejtezett pingpongasztal, amellyel házunk a környék gyerekeinek pingpong-paradicsomává vált. Később az asztalitenisz-csaták átkerültek a szomszéd kertjébe, ahol nagyobb hely állt rendelkezésre. Az egyre növekvő létszám szükségessé tette, hogy megalakítsuk a Vihar-Sarok Asztalitenisz Clubot (VSAC-1960) elnevezéssel. Így hát Icáék udvara nyári esténként – a villanyvilágítást is kivezettük - fergeteges pingpong-csaták és bajnokságok színterévé változott. A felejthetetlen esték hangulata megköveteli, hogy a tíz törzs-klubtag nevét felidézzem: édesapám, Gyuri bácsi, Győző bácsi, Szabó Ferike, Sas Ica, Csöpi húgom,Cika (Kéhli László), Farkas Gyuszi, Bittera Feri és jómagam.

Az már csak hab volt a tortán, hogy a csinos, jó alakú szomszéd Icával lámpaoltás után visszamaradoztunk, és az orgonaillatú est sötétjében a terasz korlátjának támaszkodva ügyetlenül kóstolgattuk az első csókok leheletfinom ízét…

Édesapám nem volt megáldva valami nagy kertészeti tehetséggel, de szerette a kertet, a növényeket, a virágokat. Kedvence volt a két gúlaformában rakott sziklakert, csúcsukon egy-egy bronz turulmadárral (amelyek állandóan leestek), a szinte bokorrá nevelt hatalmas piros muskátlik, és a színpompás dáliák. Ez utóbbi két virágot - már-már mániákus következetességgel - mindig két „nagy” ünnepünkön, április 4-én ültette ki, és november 7-én vitte le a pincébe téli álmot aludni.

Már említést tettem az udvar közepén álló hatalmas fehércseresznye-fáról, amely óriási szemű, sárgásfehér színű édes gyümölcsöket termett nagy-nagy mennyiségben a környékbeliek ámulatára. Vastag, jól mászható ágai voltak, én is sokszor meglovagoltam, mezítláb már jól „kitaposott” helyekre lépve, és ismerős ágakba kapaszkodva, derekamra kötött köténybe szedtem a csemegét családomnak. Aztán egy borongós áprilisi délután -1975-öt írtunk akkor – hirtelen vihar kerekedett, és a fehérbe borult virágzó cseresznyefánk

halk jajszót hallató nyikorgással, majd keserves reccsenéssel lassan kifordult a földből, és méltóságteljesen elfeküdt az udvar zöld füvén, hatalmas, hófehérben pompázó lombját a kerítésre hajtva… De akkor még volt benne élet, ugyanúgy, mint édesapámban négy hónap múlva, - 60 éves korában - augusztus 19-én, a Szemere utcai „maszek” kardiológus vizsgálóágyán, aki ekképpen közölte diagnózisát: „Uram, a maga szívének nincs semmi baja”, majd édesapám néhány perc múlva csendesen megpihenve visszaadta lelkét Teremtőjének… Arany zsebóráját – amelyet családi hagyomány szerint mindig a Frigyesek örökölnek – nemrég ajándékoztam Ádám fiamnak.

Ma 2010. június 10-ét mutat a naptár, Margit napja, édesanyám névnapja. A véletlen hozta úgy, hogy éppen ma írok róla, igaz, sokáig halogattam, mert József Attila óta ehhez még hozzákezdeni is nehéz… Anyja neve: Szebenyi Margit…hányszor kezdtem így hivatalos okmányok kitöltését, milyen szép, hogy valakit édesanyjával azonosítanak. 1923. július 7-én született Óbudán, ameddig visszaemlékezem, vezető óvónőként dolgozott, korábban a Bajcsy Zsilinszky út 49. szám alatti óvodában, később – 1978-ban történő nyugdíjbavonulásáig – a Munkácsy Mihály utca 23-ban.

Elég száraz kezdés, talán így kellett volna: Mitől anya egy anya? Attól, hogy szíve alatt hordta magzatait a háború legvérzivatarosabb napjaiban, attól, hogy ezalatt túlélte férje elhurcolását, attól, hogy sűrűn írt neki és aggódva várta leveleit, attól, hogy világra hozta két gyermekét, attól, hogy szoptatta őket, attól, hogy ringatta őket, altatta őket, gyógyítgatta őket, ha kellett, orvost hívott hozzájuk, fürdette őket, pelenkájukat mosta, vasalta, közben öt évig beteg édesanyját ápolta, gyógyíttatta, eltemette, csemetéit szép ruhákba járatta, játszott velük, felejthetetlen Karácsonyokat varázsolt nekik, szaloncukrot kötözött, iskolába kísérte őket, tízórait csomagolt nekik, szülői értekezletekre járt, hittanra járatta őket, templomba járatta őket, étkezések előtt imádkozott velük, kirándulni vitte őket, strandra vitte őket, nyaralni vitte őket, a bőröndöket bepakolta, a bőröndöket kipakolta, fürdött velük a Balatonban, vásárolt nekik tanszereket, könyveket, iskolatáskát, játékokat, focilabdát, biciklit, pingpongütőt, gimnáziumba és egyetemre járatta őket, munkahelyén tisztességgel igazgatta az óvoda ügyes-bajos dolgait, szeretettel nevelte a gyerekeket, kollégáit nem tekintette beosztottaknak, a főnökeivel is szót értett, hazafelé bevásárolt, vacsorát főzött, finom vasárnapi ebédeket tálalt, mosogatott, ruháskosárnyi paradicsomot és lekvárokat főzött, csirkét vágott, tésztát gyúrt, uborkát tartósított, befőtteket tett el, segédkezett a disznóöléseken, részt vett a kukorica-fosztásban, drukkolt a pingpong-esteken, rendben tartotta a lakást, takarított, padlót „vikszelt”, szőnyeget porolt, rojtjait egyenesre kefélte, később porszívózott, ablakot pucolt, függönyöket tisztíttatott, ajtót mosott, kilincseket szidolozott, ruhát mosott, vasalt, teregetett, barátnőivel (Mickó néni, Cuni néni) és családjaikkal gyakran összejöttek, a rokoni kapcsolatokat ápolta, gyerekeit férjhez adta, illetve megnősítette, unokáit babusgatta, a családot összetartotta, Öcsit és Csöpit nagyon szerette, mindvégig a kezüket fogta, férjét, bátyját, édesapját eltemette, kilábalt makacs depressziójából, de másik nagy betegségével már nem tudott megbirkózni. 2006. március 11-én este csöndesen elaludt a Margit-kórház betegágyán. Köszönöm, édesanyám!

Tudom, most, hogy beteg vagyok, nem tudsz már meggyógyítani, de legalább a kezemet fognád, ugyanúgy, mint 65 évvel ezelőtt Óbudán, a szülőházamban…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

1188 Budapest Podhorszky u. 75/a

(Aranyvölgyi Kati, 2011.03.26 23:17)

Kedves Dóri, engedd meg, hogy Tegezzelek. Nagypapádnak Kedves Frici Bácsinak kolléganője voltam a Földtani Hivatalban. Mint kezdő kerültem az osztályukra. Szinte Apaként foglalkozott velem (Édesapám abban az időben halt meg) Tőle tanultam meg, hogy a portásnak nagyobbat kell visszaköszönni mint az igazgatónak, az emberi tartását példaként követem. Emlékszem az örömére, mikor megtudta, hogy terhes vagyok, pláne mikor kiderült, hogy talán ikreim lesznek.Furcsa és szomorú volt megtudnom, hogy Öcsi és Csöpi már nincsenek és Margit néni is elment. Légy büszke, hogy ilyen Ősöktől származtok. Köszönettel és irántuk nem múló szeretettel Kati 06209242084